Dossziéba és kávészembe zárt világok

Frei Tamás híres médiaszemélyiségünk, bejárta az egész világot, és sok érdekességgel tudott szolgálni a nézőknek, olvasóknak.



A szenvedély hozza a színvonalat

Van-e még a világnak olyan csücske, ahová szívesen elmenne, ahová valami oknál fogva eddig még nem jutott el?
Ha nekem a világ kiapadhatatlan pénztárcáját a kezembe nyomnák, és azt mondanák, nincs más dolgom, csak utazzak, amíg élek, akkor is úgy halnék meg, hogy maradna néhány hely, ahova még el szeretnék jutni. Olyan hatalmas a Föld, és mi, emberek olyan aprók vagyunk. A műsorom szlogenje, hogy több mint száz országban jártam már. Ám ez a szám eltörpül a megismerhető tájak, társadalmak, sorsok sokfélesége mellett. Ha például azt kérdezik tőlem, voltam-e Kínában, mit mondhatok? Igen, jártam ott - voltam Sanghajban, Pekingben és az ország egy-két más pontján. Ám kontinensnyi méretű országról beszélünk, amelynek megszámlálhatatlan helyét soha nem láttam. És Kína grandiózus méretei csak az egyik végletet jelentik - vannak olyan országok, ahol mindössze pár száz kilométeres körzetben léteznek egymás mellett egészen különböző világok. Tehát még nagyon sok helyre elmennék.



Munkájában fontos szerepet szán a tényfeltáró újságírásnak. Mekkora ennek a tényleges szerepe a műsorkészítés során?
A műfaj, amivel én foglalkozom, az információkkal való szórakoztatás. Ebben megvan klasszikus riporteri kihívások helye, a műfajon belüli különbségek pedig többek között azon is múlnak, hogy milyen arányban kap szerepet a két alkotóelem. Svájcban, ahol éltem, ez 60 százalék szórakoztatást és 40 százalék információt jelentett. Ebben a közegben valóban jelentős szerephez juthat a tényfeltáró munka. A magyar kereskedelmi televíziózásban viszont azt éltem meg az elmúlt években, hogy a tortának az a szelete, ami nekem mint riporternek jut - vagyis az információközvetítés -, egyre szerényebb. Én olyan műsorokat gyártok, amelyek fő feladata, hogy információt juttassanak el a nézőkhöz, szórakoztató módon becsomagolva. A kereskedelmi csatornák műsorai azonban nem ilyen elven kívánják kiszolgálni a közönséget, esetükben a csomagolásból válik főszereplő: száz százalékig a szórakoztatásra építenek. Azt kell, hogy mondjam, ebben a helyzetben nem lehet szó tényfeltáró újságírásról, csak állandó küzdelemről. Mostanára eljutottam abba a stádiumba, hogy szeretnék valami újba kezdeni.



Érdekes, amit mond. Ennek kapcsán kérdezem az elmúlt hónapokban sugárzott, A Sztárok a fejükre estek című afrikai kalandshow-ról. Inkább az útkeresés kiváltó okának, mintsem részének gondolnám. Sokan vagyunk, akik Öntől nem számítottak hasonlóra.
A Sztárok a fejükre estek egy kísérlet volt, aminek kapcsán bebizonyosodott: nekem, Frei Tamásnak ez rossz irány. Nem adom a nevemet több hasonló műsorhoz. Ez szorosan összefügg a kereskedelmi televíziózás jelenlegi tendenciáiról alkotott véleményemmel. Sokáig őrlődtem, és arra jutottam: ha a tévében nem tudom azt a színvonalat közvetíteni az emberek felé, amit szeretnék, akkor csinálom máshogy. Írok könyvet vagy újságot. Inkább kisebb, de igényesebb közönségnek dolgozom. Tízegynéhány évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a Frei dossziét, az én világképem sem volt még annyira árnyalt. A már említett száz ország viszont rengeteg utazást jelentett. Ennek köszönhetően mára jóval többet értek a világból, és egyre komplexebb dolgokat szeretnék készíteni. Eközben a kereskedelmi televíziózás éppen ellenkező irányba halad, egyre egyszerűbb, vagy mondjuk ki kertelés nélkül, együgyűbb.



Úgy hangzik, az igen közeli jövőre tervezi a váltást. 2012-ig azonban még a televízióhoz köti a szerződése.
Valóban 2012-ig szóló szerződésem van, de felbontom.
A döntésem elvi okáról már beszéltem az információközléssel kapcsolatos kérdésére válaszolva. Hadd mondjak most egy példát: az utolsó Frei dossziét 2007 augusztusában készítettem az argentin gazdasági összeomlásáról. Az ottani helyzet ördögien hasonlított ahhoz, amit most Magyarországon átélünk. Az argentinoknál végül mindenki pórul járt - az ottani példából igen sokat okulhatna a hazai közönség. Biztosan így kell-e viselkednünk? Marni egymást? Mi tegyük másként, hogy úgy ne járjunk, mint az argentinok? Én erre szerettem volna felhívni a figyelmet: az a műsor gazdasági tanmese volt Argentínáról a magyaroknak.
A tévécsatornáknak viszont az a legfontosabb, hogy sok ember nézze a műsoraikat, akkor lesz drága a reklám és sok a bevétel. Egy kereskedelmi televízió ma sajnos kizárólag erről szól. Ami pedig a legnagyobb nézettséget hozza, az a hollywoodi sztárpletyka vagy a hazai bulvársztori, teszem azt, Kelemen Annával. Ha Győzikét háromszázezerrel többen nézik, a csatornát nem fogja érdekelni, hogy az én műsoraim lényege, hogy úgy ültessek le másfélmillió embert a készülékek elé, hogy átmegy az üzenet, és felnyitom a szemüket. Tehát ha a gazdasági válságról szeretnék valamilyen médiaterméket létrehozni, akkor le kell vonnom a következtést, hogy nem a kereskedelmi televízió esti főműsorideje a megfelelő helyszín. Ez a közeg felemészti azt a tartalmi igényességet, ami számomra fontos a műsorkészítésben. Hiába van hát 2012-ig szerződésem, nem szeretném ezt további három évig csinálni.



Gazdasági válság ide, vagy oda, az Ön vállalkozása töretlenül fejlődik. A hetedik kávéház nyitása előkészületben van. Itt megtalálta helyét?
Nekem mindig voltak különböző vállalkozásaim vagy olyanok, amikben részt vettem - ám sohasem csak a pénzért. A tévéműsorokon túl e téren is azt vallom, hogy az ember csakis olyasmibe fogjon, amit szenvedélyesen szeret csinálni. A végterméken úgyis meglátszik, hogy aki mögötte áll, annak ez-e a szenvedélye, vagy csak a pénzért teszi, amit tesz. Vállalkozási szinten a kávéházban találtam meg az igazán termékeny szenvedélyt. Ez a vállalkozás már beindult, évek óta jól működik. A szentendreivel együtt jelenleg hat Cafe Frei létezik, és elképzelhető, hogy mire ez a lap megjelenik már nyolctagú lesz a láncolat.
A kávéház létrehozása komplex dolog, kreatív alkotói folyamat eredménye. Sok helyről kell a kávét, a pörkölőt, a receptúrákat, a rendszert beszerezni és felépíteni. Rettenetesen izgalmas. Rengeteg részlete van, ami engem szellemileg kielégít - de természetesen ez nem kárpótol a tévéműsorért. A médiában végzett munkámat mindenképpen szeretném folytatni. Gondolkodom egy műsoron, csak másik műsorsávban, lehet, hogy más televíziónak. De felmerült bennem a regényírás gondolata is.

A Café Frei a maga műfajában éppen olyan, mint az Ön műsorai: közelebb hozza a nagyvilágot.
A kávézó célja, hogy kicsit legyen freies - ha nem így volna, hívhatnánk Anna presszónak is. A kávéházak megalkotása során lényeges szerepe van a kreativitásnak. Üzlettársam, egyben barátom élelmiszeripari nagyvállalkozó, az ő józan üzleti stabilitása kellemes mankója az én néhol idealista elképzeléseimnek. Ő vett rá a vállalkozás elindítására is. Én reggelente frissen pörkölöm a kávét, ő pedig a konyhámban meglátta az évek során felhalmozódott zöld kávékat. Ekkor ötlött fel benne a gondolat, hiszen Magyarországról igen kevesen járnak rendszeresen kávéültetvényekre. Nekem is megtetszett az ötlet, és egy idő után bátran úgy neveztük: Cafe Frei.



Hogyan állt össze a választék?
A kávék szempontjából nem olyan könnyű a döntés, mint amilyennek látszik. Hatszázféle receptet lehetne főzni. Milyen alapon válassza ki az ember azt a negyvenet, amit a kávézójában kínál? Tulajdonképpen az alapján döntöttünk, hogy ezek ízlenek.

Ehhez igen nagy jártasságra, kitartásra és rajongásra van szükség. Honnan a kávé szeretete?
A kávé komplex dolog, és éppen azért izgalmas, mert ilyen összetett. Engem azért érdekel szüntelenül, mert a maga módján zseniális, mekkora utat jár be egy kávészem valahonnan az ültetvényről, és mi mindenen megy át addig, amíg a csészébe kerül. Amellett, hogy jó lesz az a kávé, vagy csapnivaló, egy végtelenül izgalmas, romantikus és mégis kemény világ húzódik a megtett út hátterében. Ebben benne van minden az ültetvényektől kezdve az emberekig, a harmadik világ problémáitól kezdve Magyarország helyzetéig. A kávé így bizonyos értelemben a világot zárja magába, úja pedig az teljes kereskedelmet. A kávézók létrehozása és működtetése ettől olyan izgalmas szellemi feladat számomra. Hasonló ez, mint ahogy az újságírói pályám indult Moszkvában, Reagan, Thatcher és Gorbacsov idején. A kolumbiai kávéültetvények vagy Etiópia fantasztikus világa, az ugandai sorsok, élettörténetek ugyanúgy tudtak magukkal ragadni, mint a nyolcvanas évek második felének eseményei.



Ön igen ismert személyiség, akit egyre több oldaláról mutatkozik be nekünk. A bulvársajtó eddig mégsem kezdte ki. Ez hogy lehet? Bezárkózott?
Mindegyikünk élete egy-egy privát szappanopera, vannak konfliktusaink és örömeink, gyerekeink születnek, elválunk, vagy együtt öregszünk meg. Csak az a kérdés, hogy ebből nyilvános szappanoperát készítünk, vagy sem. Én nem akartam odadobni a magánéletemet a bulvársajtónak, ez egy elhatározás. Van, aki szeret a címlapon lenni, de én ezt soha nem értettem, annál jóval zárkózottabb ember vagyok. Nem szeretem, ha a magánéletem nyitott könyv, hogy akik szembe jönnek, tudják a gyerekeim nevét, korát minden problémáját.
A bulvársajtó és a médiaszereplők kölcsönösen fel- és kihasználják egymást. Amikor valakinek új műsora indul, gyakran kéri a bulvármédia támogatását. Ha írnak róla, az segít neki - vannak ismerőseim, akik saját állításuk szerint ennek köszönhetik a nézettségi százalékukat -, ám ezzel elindítja a lavinát: amikor pár hónap múlva a válópere kezdődik meg, hiába kérné, hogy arról már ne írjanak. Ha az ember beszáll ebbe a hajóba, elengedhetetlenül ad is, kap is. Én nem kérek, de nem is adok.



Azt elárulná-e, hogy mivel tölti, ha akad egy kis szabadideje?
Nagyon szerencsés vagyok, az életem a hobbim. Csak olyan dolgokat csinálok, amiket rettenetesen élvezek. Jelenleg például a regényírás foglalkoztat. Ha úgy tetszik, mondhatjuk, hogy ideiglenesen abbahagytam a munkámat, és a szabadidőmben írok regényt, de én nem így tekintek rá. Hiszek abban, hogy bármit művel az ember, ha teljes odaadással, szenvedélyesen teszi, akkor a végeredmény is jó lesz, és megáll a lábán. Ha ez így van - márpedig én magam vagyok a bizonyíték -, akkor nem kell mindenkinek szétválasztania a munkát, a pihenést és a szórakozást. Ilyen szempontból én a szerencse fia vagyok. Az elmúlt húsz évben mindig kerestem annyit a szenvedélyemből, a hobbimból, hogy megéljek belőle. Nem azért gyártok tévéműsort, hogy eltartsa a kávéházi szenvedélyemet, mert az eltartja saját magát, ahogy a televíziós műsorok is eltartották saját magukat. Mivel így élek, azt is elmondhatom magamról, hogy rettenetesen sokat dolgozom. Szerencsés vagyok, mert számomra megadatik, hogy ezzel a rengeteg munkával meg tudom vásárolni a szabadságomat. Azért is lehet ekkora szerencsém, mert olyan országban élünk, ahol még mindig van értéke a szorgalmas munkának.



Van-e üzennivalója a szentendreieknek?
A kávéházról? Bízom abban, hogy Szentendre is olyan város, ahol bebizonyosodik az a közgazdaságtani tankönyvek alaptételeinek ellentmondó igazság, hogy mindig a kínálat hozza létre a keresletet.
Soha nem nyílt volna a városban Cafe Frei, ha arra vártunk volna, hogy Szentendre lakói az utcára vonulva követeljék egy olyan kávézó megnyitását, ahol közép-ázsiai receptek szerint készült örmény narancskávét ihatnak. Bárhol nyitottunk eddig kávéházat, mindig megszületett a közönsége is. Én abban bízom, hogy Szentendrén is észre fogják venni, hogy milyen gazdag a kínálat, és hányféle különlegességet kóstolhatnak meg, egészen a világbajnoki győztes receptekig.