steve3.jpg

A "LÉLEK FOTOGRÁFUSA"

ÉS A KÁVÉ

72. LAP   •   Frei Tamás

A 90-es évek elején ő volt az első ismert fotós, akit a kambodzsai király a polgárháborút követően beengedett az országba. Steve McCurry munkáját már akkor világszerte tisztelték, így a trónjára visszatérő Norodom Szihanuk megengedte neki, hogy a Pol Pot rezsim és a vietnami megszállás végét jelentő Párizsi egyezmény után elsőként készíthessen fotóalbumot az évtizedekig csipkerózsika-álomban szendergő, a világtól szinte teljesen elzárt Angkorvat-ban.

Később is szeretett oda visszajárni, újra és újra fotózni az ezeréves romokat, lencsevégre kapni a visszavonultan élő és meditáló szerzeteseket, így amikor interjút kértem tőle, ott adott időpontot. Ha odautazunk, találkozhatunk, ezt mondta. 

Pár héttel később már együtt sétáltunk a narancssárga ruhás szerzetesek és a romok között, kezében a fényképezőgéppel, az ujja mindig az elsütőgombon. Úgy beszélgettünk, hogy a tekintete állandósan és éberen pásztázta a „tájat”, ami nála az ember, a föld, és az épített környezet „összefüggő kondícióját” jelentette.

Aztán egyszercsak, mintha robbant volna mellettem valami, amolyan elemi erejű emberi sodrás, Steve McCurry lavinaszerűen térdre omlott, furcsa mozdulattal, mintha elhajolna egy ránk támadó vadállat elől, süllyedt, ereszkedett, tolta el magát a térben, célzott, és közben csak nyomta és nyomta a gép gombját. Ismétlőpuska-szerűen kattogtak a fényképek. Talán két másodpercig tartott. Aztán ugyanolyan hirtelen lett vége, mint ahogy kezdődött. McCurry nem mozdult, leengedte a gépet.
 

STEVE MCCURRY

„Látta?” – nézett fel rám, miközben egy narancssárga ruhás szerzetesre mutatott a naplementében – „a tekintetét, azt a pillanatot, ott, amikor megvillant benne a sors?”

Én persze nem láttam, észre sem vettem. Sétálgatás közben az emberi lelket... De hát épp ettől ő a világ egyik leghíresebb fotográfusa. Mert feltűnik neki az, ami nekünk nem.

Fiatalon, 29 évesen lépett fel a háborús fotóriporterek igencsak veszélyes világszínpadára. Álruhában merészkedett be a szovjet invázió kezdetén Afganisztánba, és drámai felvételeket készített egy rommá bombázott kisvárosról. A képeket a világ szinte összes jelentős lapja publikálta, Steve McCurry pedig megkapta értük a Robert Capa Aranymedált, a háborús tudósítók Oscarját. 

Majd 1984-ben jött az Afgán lány portréja, a zöld szempár, amibe belefagyott a menekült, hontalan élet minden drámája. A később a huszadik század legtöbbet publikált felvételévé váló képen ott van minden, amit Steve McCurry az emberi élet „összefüggő kondiciójának” hív. És amit állandóan keres.

A sorsát elfogadó lélek tükröződését.

1/5

Amikor néhány éve a Lavazza felkérte, hogy utazza körbe Dél-Amerika, Afrika és Ázsia kávéültetvényeit, és próbálja lencsevégre kapni a kávézás gyökerét, McCurry ott is ugyanezt kereste.

A sorsot, a táj és ember dimenzióját, azokat a pillanatokat és tekinteteket, melyekben kimerevítve meglátjuk az élet drámáját.

Nézzék meg ezeket a csodálatos felvételeket! Nézzék, és utazzanak Steve McCurryvel oda, ahol mi sosem járunk. A mélyére a harmadik világnak, a kegyetlen életek reszelős, gyomorszorító valóságába. Aztán csak egyetlen pillanatra gondoljanak bele az elmúlt hónapok panaszaiba, gondjaiba, tegyék, tegyük együtt mérlegre a dolgokat.

Biztos, hogy jól látjuk? Jól érezzük? Biztos, hogy akkora a baj, koronavírus és ezer dráma dacára is, mint gondoljuk?

Anno, Kambodzsában sétálgatva, kicsit zavarba estem, amikor egy árnyékot adó nádkunyhó alatt Steve McCurry meglátott néhány szerzetest, és le akart velük fotózni.

„Állj eléjük Tamás” – mondta McCurry, és már emelte is a fényképezőgépét – „kicsit előrébb, hogy te a fényben legyél” – jött a következő utasítás, és mire a szerzetesek felocsúdhattak volna, mire a tekintetük megváltozott volna, és mire az én hangulatom megváltozhatott volna, már kattant is a gép.

Egyetlen egyszer. 

Ennyi volt. Pár másodperc. És azóta is ez az a kép, amit a legjobban szeretek magamról...

ft_írása_csendélet-2.jpg

Steve McCurry fotója Frei Tamásról