Ez lenne az élő történelemkönyv része. Mármint, hogy merre is szökött ő egykor a vietnámi háború elől, hogyan született kislánya Fidzsi szigetén (épp ott bújtak el a besorozás elől első feleségével), aztán a történetek arról, hogy állatorvosként reptették őt a háborús Libanonba, hogy kimenekítsen onnan versenylovakat, de tette ezt már emberekkel is, szöktetett ki Havannából szívéhez közelálló kubaiakat.

Beszélgetésünk egyik nap az erkélyen kezdődött, amikor kiderült, hogy manapság többek között az egyik leggazdagabb olasz kávés család versenylovainak az orvosa. 400 ló Róma közelében, egy hatalmas magánistállóban. Áthívott, hogy kóstoljam le a kávét, szerintem mégis milyen, mert az olasz család kilószám küldözgeti neki állandóan, és ennyit ő képtelen meginni.

A kávé finom volt, így hát (persze nem csak ezért) ott ragadtam. 

Azóta szó volt már a dubai uralkodóról, aki rendszeresen küldi érte a repülőjét, mert Paul 32 állatorvost irányítva ápolja az emír 1500 versenylovát. Szóba kerültek már libanoni hajómágnások és görög erőműtulajdonosok is, a szokásaik, az ő életük a színfalak mögött. Paul igazi regényhős, de mindenképpen jó forrás lenne bármelyik könyvemhez. 

Szoktam néha hozzá hasonlókkal összefutni. Legutóbbi regényemnek, a Bábelnek, remek forrása volt például firenzei alsó szomszédom, egy reneszánsz kori bútorokkal üzletelő műkereskedő.

Pault (ez lenne a mostani kávé-sztori) pár éve ellentmondást nem tűrő hangon magához hívatta az egyik legismertebb New York-i keresztapa. Repülőt küldött érte, hogy nézzen rá arra a versenylóra, melyet a gengszterfőnök (Paul hívta így) hárommillió dollárért vett. Pontosabban a ló tulajdonának az 51 százalékát, mert az olasz-amerikai keresztapa abban az évben minden olyan lónak meg akarta venni a tulajdoni többségét, melynek esélye volt a Kentucky derbin, a világ egyik legizgalmasabb és legnagyobb presztízsű lóversenyén. Erről a hárommilliós lóról viszont két hónappal a verseny előtt kiderült, hogy az egyik tüdőrekeszizma lebénulóban van, így valójában értéktelenné vált a „beruházás”. Paul előtt minden állatorvos azt mondta, hogy ha a ló  elindul a futamon, belehal.

Gyógyítsa meg – szólt a keresztapai gengszter-parancs, és innen gondolom el t  udják képzelni a helyzetet, amibe szomszédom keveredett. Legalább egy órán keresztül mesélte a történetet, ahogy speciális eszközökkel, orvossággal és tréninggel feljavította, valamelyest meggyógyította, pontosabban versenyképessé tette az értékes lovat.

„Úgy nyerje meg, hogy élje is túl” – ennyi volt a kivitelezhetetlennek tűnő feladat.

Maga a derbi, ahol megjelent a Keresztapa, és megvette a legdrágább páholyt a célegyenesben, a futam végén, a befutónál, kalandfilmekbe illő esemény lehetett. Kihűlt a kávém, mert megfeledkeztem róla, ahogy Paul történetét hallgattam. Szinte láttam magam előtt az évekkel ezelőtti futamot, ahogy Kentuckyba eljött mindenki a „családból”, beleértve még a consigliere-t is (a Keresztapa filmek rajongói gondolom ezt el tudják képzelni). Néztem a fejemben vetített képzeletbeli fantáziafilmet, ahogy Paul leírta a kétperces vágta másodperceit, a lüktetést, a lovak fej-fej melletti őrületét, a megfagyott pillanatot a finisben, a sokmilliós fogadási téteket, a gyomrában tomboló görcsöt, és aztán a katarzist, a győzelem pillanatát, ami Paul karrierjét innen a dubai emír palotájába repítette.

Mert mi is a Kentucky derbi a dubai-hoz képest? – kérdezte az emír, és hát igaza volt, legalábbis a tétet, a díjakat, a lovakra költött összegeket tekintve.

„És az sikerült?” – kérdeztem az erkélyen kíváncsian, mire Paul csak ennyit válaszolt.

„Maradjon Thomas holnapra is, azt a történetet a holnap reggeli kávé mellett mesélem el”.

Én meg majd a legközelebbi Kávélapban....