70. LAP
Keserédes dolce vita kávé
Koronavírus utáni kávékörkép Itáliából
„Elég volt, ennyit már nem lehet dolgozni”- panaszkodik Nadja, a mindig ápolt és mosolygós, valamivel talán már negyven felett járó lendületes olasz nő, aki számomra megtestesíti a tökéletes itáliai vendéglátóst. Tudja rólam, beszélgettünk már erről, hogy valahol messze innen, Ungheriában én is kávézással foglalkozom, sőt, állandóan megbeszéljük, hogy egyszer most már tényleg elmegyünk együtt Nizzába, innen, Bordigheratól ötven kilométerre, az olasz-francia határ túloldalára, ahol Nadja kávégépétől mérve a legközelebbi Cafe Frei üzemel.
De még sosem jutott rá idő. NADJA tényleg állandóan dolgozik, ő nyit, ő zár, minden vendéget ismer, mindenkinek köszön, a tekintete pásztázza a teret, kint és bent, egyetlen ujjmozdulattal terelgeti a baristákat, pincéreket, mindenkit. Patyolattiszta, tökéletes kávézót üzemeltet, megörökölte a szüleitől a Corso Italián, BORDIGHERA gyönyörű főutcáján. Mellette az unokatestvére, övé az aperitivo-bár, ahol a helyiek a kocsiútra kitolt székeken szoktak a Juventusnak szurkolni.
Összefognak rendszeresen, Nadja és az unokatestvér, összeérnek a teraszok, keverednek a poharak, kávék, pizzafalatkák, elnyúlik a család birodalma legalább ötven méteren keresztül a főutcán. Egy másik unokatestvérnek bio-boltja van, szintén a Corso Italián, egy harmadiknak pedig kávézója két utcasarokkal odébb.
Nadja mégis fáradt. A koronavírusból lett elege, ebbe fáradt bele. Ami vele történt, az tökéletes példája az olasz kávézós sorsnak (manapság), jól mutatja azt a kilátástalanságot, amibe nagyon sokan keveredtek közülük a járvány miatt. Ha magyar szemüvegen keresztül akarnám a helyzetet leírni, akkor a legfontosabb talán az a különbség, amit az olaszok éreztek, pontosabban még mindig éreznek a vírus kapcsán. Hogy ők mennyire megijedtek. Hogy ők mennyire félnek. Hogy ők mennyire nem mertek és mernek újra élni.
Változik persze a helyzet, napról napra, hétről hétre, de júliusban, amikor majdnem egy év után ismét találkoztam Nadjaval, még egyértelműen ilyen volt a mindennapok hangulata.
Az olaszok hosszú hetekig még a kutyájukat sem vihették a lakásajtajuktól száz méternél messzebb sétáltatni. Nem sportolhattak az utcán, gyakorlatilag ki sem léphettek, miközben azt látták a tévéhíradóban, hogy Észak-Olaszországban a vírus áldozatait katonai teherautókkal hordják más városokba eltemetni, mert Bresciaban például megtelt a krematórium. Nem csak a kórházak, de a temetők is túlterheltek voltak.
Ezek után nehéz újrakezdeni. Főleg a vendéglátást!
Az olasz szabályok szerint az éttermek és kávéházak asztalait olyan messze kellett egymástól tolni, olyan erős volt a félelem egy újabb fertőzési hullámtól, hogy a hatvanmilliós országban ki kellett venni a vendéglátóhelyek asztalainak a 60 százalékát. Vagyis - lefordítva - a bevétel 60 százalékát...
Azonnal és rögtön lehetetlenné vált a nyereséges üzemeltetés. Aki tehette, ki sem nyitott. Akinek pedig kellett, mert feszítette az így is úgy is fizetendő bérleti költség, vagy mondjuk valamennyi bankhitel, az nem hívta vissza az alkalmazottai felét, rajtuk próbált spórolni, és elkezdett szinte mindent maga csinálni. Az olasz törvények a tulajdonosnak szabad mozgásteret hagynak a vendéglátásban, de csak saját maga tekintetében. Az alkalmazottak munkaideje, bére, túlóradíja, felmondási ideje, és még ezer más dolog, elég alaposan szabályozott, de hogy a sajátjában ki hány órát dolgozik, és pontosan mit csinál, azt lazán kezeli a jogszabály.
Vagyis Nadja a vissza nem hívott baristák és pincérek helyett annyit dolgozik, amennyit csak bír.
Megspórolja a bérüket, próbál sokkal kevesebb asztallal is életben maradni, túlélni a negyven százalékos forgalommal és bevétellel, de közben szó szerint látástól vakulásig dolgozik. Reggel hétkor nyit, és este tízkor zár. Napi 15 óra munka... de inkább 17, ha számoljuk a kávégép reggeli felfűtését, a péksütemények kisütését, és a zárás utáni takarítást is!
Júliusban az olaszok (megérne persze a történetnek ez a része is egy misét) azonnal lementek a tengerpartra nyaralni, mert ki kellett pihenni a koronavírus háromhónapos fáradalmát. Az otthonlétet, a karantént.
Olaszországban más volt a helyzet, mint Magyarországon. Az olaszok, késve ugyan, de megkapták az államtól a korábbi bérük körülbelül 60 százalékát. Nem kellett érte semmit tenniük. Csak jött állambácsitól a pénz a bankszámlájukra. Sőt, a határ túloldalán a franciák zsebre tehették a vírus előtti keresetük majdnem száz százalékát. A nizzai CAFÉ FREI-ben például a baristrák majdnem három hónapig ültek otthon, és érkezett a bankszámlájukra a pénz. A teljes fizetésük.
Vagyis... amikor újraindult az élet, a többségnek volt pénze ugyanott folytatni, ahol abbahagyta... a fogyasztást. Azonnal megteltek a kávézók, megtelt Nadja terasza is, annyi volt csak a gond, hogy a távolságtartás miatt nem volt annyi asztal, amennyi a nyereséges üzemeltetéshez kellett volna.
Vagyis dolgozott a semmiért. Dolgozik a nullszaldóért. Ekkor, egy ilyen pillanatban toppantunk be hozzá. Szombat reggel volt, emlékszem, körülbelül tíz óra, a potenciális vendégek sorban álltak az utcán, hogy le tudjanak ülni a ritkított asztalrendű teraszon. Ciao, Ciao, köszönt Nadja mindenkinek, rohant, szedte össze az üres csészéket, söpört, kávét főzött, terelgette az unokatestvér most neki segítő lányát, siessen, tegye ezt és azt, aztán szólt annak a barista segédnek, akit ideiglenesen felvett diákmunkában, és közben gyűltek a fellegek a feje felett, pedig szikrázóan sütött a nap.
Nem kezdtem el mondani neki a mi helyzetünket. Kelet-Európa realitását, hogy nálunk nem osztottak ingyenpénzt senkinek, nálunk a tartalékiakból éltek túl az emberek, miközben nálunk is lassan ugyanolyan magas a munkanélküliség, mint Nyugaton. Keleten ráadásul lefaragták a béreket, nincs tehát miből lendületesen újrakezdeni... a fogyasztást.
A baj nagy!
Nem csak a vendéglátásban, hanem szinte minden területen, Európa szerte mindenhol!
Úgyhogy ez nem egy vidám jegyzet. Mert a kiút, a visszaút sehol sem sejlik fel. Nem lesz úgy, mint előtte, de így sem jó, mert így sem maradhat, ahogy most van.
Két nappal később egy romos olasz tengerparti városka kedves kis éttermében vacsoráztunk. Amikor fizetni szerettem volna, eltűnt a hölgy, aki tulajdonos-pincér-szakács volt egyszemélyben. Mintha a lánya lett volna a mosolygó segítője, és talán valamelyik rokon a férfi, aki szintén pincérkedett. Olyan melegen, kedvesen beszéltek egymással a munkaőrület kellős közepén, ahogy csak a családtagok szoktak.
Tíz perc után elindultam megkeresni a hölgyet, vittem magammal a számlát be az étterembe a teraszról, le akartam tudni a fizetést, és menni. A sarokban, az egyik asztalra dőlve találtam meg.
Elaludt, annyira fáradt volt...
Add a Title | Add a Title | Add a Title | Add a Title | Add a Title | Add a Title |
---|