EGY NEM

SZOKVÁNYOS KÁVÉCSEVEJ

Közösség, média, jelenlét. D. Tóth Krisztával.

Elfoglalt üzletasszony, felelős vállalkozó, több mint 20 éve a magyar média aktív szereplője. A gyorsan változó műfajok között otthonosan mozog. A klasszikus televíziózásba szeretett bele valamikor, könyveket ír, az online média meghatározó alkotójaként van jelen az életünkben. Patinás budai társasház ad otthont a WMN szerkesztőségének, itt találkoztunk D. Tóth Krisztával.

Édesanyámról van élénk emlékem, ő hardcore kávéfogyasztó volt. Korán kelő, kőkeményen dolgozó pedagógus, első generációs értelmiségi, munkáscsaládból származó asszony. Megfőzte reggel az espressóját és megvárta, amíg egy kicsit kihűl. Röviden, erősen, de úgy, hogy szinte megállt benne a kanál, cukor nélkül itta a kávéját. Gyerekként azt hittem, ez az egész kávézás kötelező rítus, hozzátartozik a felnőtt élethez, s amikor belekóstoltam, olyan erős volt, hogy örökre beleégett az íze a számba. Ez volt az első találkozásom a kávéval.

Amikor felnőtt lettem és újságíró lettem, felfedeztem a kávézás közösségi erejét, fantasztikus közösen kávézni és közben megváltani a világot. Mára eljutottam odáig, hogy cappuccinot iszom, de mindig csak a tejhab felét kérem. És cukor nélkül, ahogyan anyukám itta, de már nem hidegen, hanem langyosan, lágyan. Találtam egy középutas megoldást. Én így szeretem.

Ha kávé lennél, milyen lennél?

Nem szeretném, és nem is tudnám megtagadni azt, aki vagyok, valószínűleg akkor sem, ha éppenséggel kávé lennék. Nem véletlenül iszom a kávét úgy, ahogy: nem valami pillanatnyilag divatos kávé, hanem klasszikus cappuccino lennék, amely kiemeli az espresso ízét, de közben a tejhabbal a tetején meg is lágyítja azt. Nagyon fontos, hogy ne toljuk túl a habot a tetején, mert elvész a lényeg, a határozott aroma.

Gondoltad, hogy a WMN ilyen erős lesz röpke 5 év alatt?

Nem gondoltam magam sem, hogy ekkora sikere lesz, csak azt tudtam, hogy vannak közös ügyeink, amelyekről van mit mondanom egyszerűen, őszintén, kendőzetlenül, személyes hangvétellel. Az, hogy ilyen gyorsan megtalálta a közönségét, óriási öröm.

Mintha menedék is lenne ez a szerkesztőség...

Sokan használják velünk kapcsolatban ezt a szót a munkatársaink és az olvasóink egyaránt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kívülállók vagyunk, ami tudatos döntés következménye. Ezt a döntést minden nap meg kell hoznunk, ugyanis nem áll mögöttünk semmilyen támogatás. Figyeljük persze a többi piaci szereplőt, de soha nem úgy dolgozunk, hogy valakit le kell győzni. Hiszek a versenyben, hiszek abban, ha minél több erős női és férfi hang jelenik meg a lifestyle fórumokon, az bennünket is motivál.

 

Valóban ennyire polarizált a világ, hogy külön kell a nőkről és férfiakról beszélni?

Szerintem minden emberről, minden ember jogairól kell beszélni, nem véletlen, hogy a kezdetekhez képest kifejezetten sok férfi szerzőnk van. Nem női vagy férfi tartalom van, hanem izgalmas és fontos vagy érdektelen és unalmas tartalom. Persze tudom, hogy az üzleti életben és a médiában léteznek kategóriák, amelyek segítenek az eligazodásban, de nagyon örülünk, hogy a mi olvasóink több mint 30, a videóközönségünk majd’ 50 százaléka férfi.

 

Tehát nem is vagytok harcos amazonok?

Létezik ilyen tévhit, ami talán azért ragadt ránk, mert van több olyan nőjogi, esélyegyenlőségi téma, amivel rendszeresen és következetesen foglalkozunk, vagy mi írtunk először róla úgy, hogy az átütötte az ingerküszöböt. De ha megkérdezel egy radikális feminista bloggert a WMN-ről, akkor megkapjuk azt is, hogy ne merészeljük magunkat feministának nevezni.

 

Akarnál egyébként egy kitüntető feminista jelet a homlokodra?

Engem nem érdekelnek a címkék. A feminizmus sokkal kevésbé mérgező fogalom, mint ahogy azt sokan szeretnék kommunikálni. Semmiképpen sem szitokszó, hanem az életünk része, a korrekt ember-ember közti működés alapja. A feminizmus számomra nem azt jelenti, hogy le kell nyomnunk a férfiakat, hanem azt, hogy férfiaknak és nőknek együtt kell igazságos és élhető társadalmi rendszert kialakítani és működtetni. Nagyon egyszerűen: nők és férfiak kapjanak egyforma esélyt az élet minden területén. Kezdődik ez otthon a vacsora mellett, és folytatódik a mindennapi döntéseinkben, a munkahelyeken, a közbeszédben.

 

Mi nők talán túl gyorsan akarjuk a változást?

Nem érzem túl gyorsnak, sőt. Néhány évtizeddel ezelőtt még a férj vette a ruhát a feleségének és a gyereknek, egyszerűen azért, mert csak neki volt pénze. Alapvető fontosságú kérdésekben csak ő dönthetett otthon. Ez sem jó, de a fordítottja sem. Nekünk, nőknek egymás között is dolgunk van. Nem szabad egymást lehúznunk, megbélyegeznünk, önigazolást keresnünk folyamatosan és azt gondolnunk, hogy csak az én megoldásaim, az én feminizmusom, az én anyaságom a jó.

 

Vitákat gerjesztesz a témákkal, amikkel foglalkozol, ugyanakkor mintha védettséget kaptál volna a kritikusokkal szemben.

Egyáltalán nincs védettségem, sok mindent írtak már rólam kritikusok – hol jogosan, hol nem. Mindenkit lehet szeretni és nem szeretni, ez emberi alapvetés. Látom persze a számokat, olvasom a visszajelzéseket és nagyon örülök, hogy a reprezentatív kutatásokban ma már – ha a nagy képet nézzük –, akkor alapvetően pozitív a megítélésem. De hibáztam én is, ráadásul ezek egy része jól dokumentált, sosem tagadtam. Rengeteg munkám és kockázatvállalásom van abban, hogy mára a helyemen vagyok, és ezért tudok kibékülni azzal is, hogy van, aki nem kedvel engem.

 

A 21. század tökéletes kirakatvilágában nem lehetetlen vállalkozás beismerni a hibákat?

A hiba, a kudarc a siker egyik legfontosabb alkotóeleme. A családokban kezdődik, s utána az iskolában folytatódik, hogy csak hibátlanul vagyunk jók. Baj, hogy egy hét éves gyereket fekete ponttal büntetnek, mert hibázik és nem arra tanítják meg, hogy bátran merjen kudarcot vallani. A kudarc kezelése és a tanulságok levonása az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, amire szükség van a párkapcsolatban, a munkahelyen, az egész életünkben.

 

Te hol tanultad meg?

Folyamatosan tanulom ma is, de amikor az embernek gyereke születik, az egy nagyon komoly gyorstalpaló. Amikor először felismertem, hogy a gyerekem az én szabályaim alapján tapogatja le a világot, a mi mintáinkat használva alakítja az életét, az egy komoly felismerés volt. A gyerekek villámgyorsan kiszúrják, ha mást mondasz és mást cselekszel, és könnyen elvész a bizalom, a hitelesség.

 

Mit akarsz megtanítani a gyerekednek a munkádról, a közösségi médiáról?

Szülőként maximum annyit tehetünk, hogy lépést tartunk a korral, és tudatos médiafogyasztókat nevelnünk a gyerekeinkből. Fontos, hogy képes megkülönböztetni a hamis híreket a valóditól, kritikusan álljon a forrásokhoz, legyen kíváncsi, kérdezzen. A szülőnek pedig ne legyen állandó kitárulkozási kényszere, anélkül, hogy belegondol a következményekbe. Minden egyes róla szóló posztunkkal a gyerek digitális lábnyomához járulunk hozzá. Amikor az első sorozatom megjelent a Nők Lapjában Loláról, nagyon vigyáztam, hogy őt sehol se lehessen látni, így lett mindenkié a történet és így őriztük meg a gyerekünk privát életét. Most 14 éves és látom, hogy ő nem is az a típus, aki szerette volna a nyilvánosságot. A digitális lábnyomunkkal beleírjuk magunkat a történelembe, ami egyszerre felemelő és félelmetes, ugyanakkor óriási felelősség.

Fotók: Gellér Anna

CAFE FREI WEBSHOP

Kövessen minket!

  • White Facebook Icon
  • Instagram

© 2020 Cafe Frei. All rights reserved