76. LAP

Hová tűntek a művész-baristák?

A helyszín Miami Beach, pár héttel ezelőtt. Megáll a hófehér Porsche, a volánnál egy 25 év körüli lány. Egyszerre szállnak ki a fiújával a kocsiból, mindketten edzőruhában. Péntek késő reggel van, 11 óra.

IMG_4348_edited.jpg

A cikk Frei Tamás felolvasásában


Az autóval még csak be sem állnak a parkoló kocsik közé, az utca valamelyik oldalán itt vagy ott, hanem inkább a felezővonal kellős közepén parkolnak le, gőgösen, villogóval. Láthatóan nem érdekli őket senki, kényelmesen indulnak el az „újhullámos” Panther Coffee, a negyed legdrágább kávézója felé. Két kocsi fékez, hogy átengedje őket a terasz felé, de a fékezés éles, csikorgó hangja sem érdekli őket, fel sem néznek, oda sem fordítják a tekintetüket, csak jönnek a kávéjukért.


Figyelem a jelenetet, már akkor feltűntek, amikor a felezővonalon parkoltak. A szétszakadt, szegregálódó amerikai társadalom „nekünk jár” (angolul az „entitled” szót használják rájuk) két „példánya” parádézik előttünk. Nekik jár az, hogy az utca közepén álljanak meg, kiszolgálják őket, és már a felnőtt életük kezdetén mindenből a legjobbat kapják. A csúcsminőséget élvezzék, a kocsitól kezdve a kávéitalukig, ha megdolgoztak érte, ha nem.


Messze vezető kérdés ez persze, a „megdolgoztak-e érte” kérdőjele, hiszen Amerika sem találja még rá a választ, hogy miképp és miért alakult ez így? Hogy tényleg honnan van rá pénz? Ennek a fiatal párnak például honnan, ha van egyáltalán? Vagyis kifizették-e a Porschét, vagy csak aggodalom nélkül lízingelik? Miképp lehetséges, mert hát a covid-sújtotta, és ezért pánikszerűen vásárlókat kereső amerikai gazdaságban, az ezermilliárdnyi ingyenpénzzel telepumpált Amerikában manapság lehetséges, mindenféle kezdőrészlet nélkül átvenni, akarom mondani „megvenni” egy ilyen autót, azzal a feltétellel, hogy először majd egy év múlva kell csak havi törlesztést fizetni érte. Sőt, a „vásárlók” szószerint ajándékba kapnak kétezer dollárt, készpénzt, a 25 éves lány, vagy a fiú, hálából, hogy a Porschét választották... Azt a raktárkészletet csökkentették, nem a Mercedesét, a konkurenciájét, vagy éppen a Jaguárét. Kösz, thanks, le vagyunk kötelezve. 


Szóval egy ilyen felezővonalra parkolást látva kibogozhatatlan, hogy a túltermelő, hetvenévnyi szakadatlan prosperitásban élő Amerikában ezt hogyan lehet megtenni? Mégis hogyan? 


Persze kell hozzá valamilyen kreatív állás (ez most a másik varázsszó a fiatal generáció esetében Amerikában, a „creative class” részének kell lenni, akkor lehet valaki „entitled”), és akkor nagyon gyorsan megszokja az ember az ott-állok-meg-ahol-akarok érzést, a köszönés nélküli belépést a kávézóba, a felsőbbrendűséget, a telefonról megrendelt, és már azonnal ki is fizetett kávé külön kis asztalon várakozását. Ez a Cafe Frei-ben is bevezetett, de Magyarországon alig használt szolgáltatás, a „csak felkapom, és viszem”, a pick-up. De Amerikában, ezekben a pár évvel ezelőtt még otthonos, meleg, latte-arttal minket elkápráztató újhullámos kávézókban ma ez van. Néma csend, és pick-up.


A porschés pár a lábával belöki az ajtót (a kilincshez a covid-korszakban errefelé már senki sem ér, az ajtók alja van inkább szétrugdalva), belépnek a hűvös térbe, de rá sem néznek az itt-ott laptopjuk fölé hajoló „home-office” kreatívokra. A „coffice” világ néma csendje ez, az összeolvadt irodák (office) és a kávé(zók), a coffee, vagyis a cofficeok otthonossága, az egyszemélyes közösségek korszaka, ahol mindenki egyedül, legfeljebb a lábánál heverő kutyája társaságában, a képernyőre meredve tengeti a napjait. 


A fiú és a lány, a tréningruhás pár szinte kirívó eset, ők együtt jönnek, de már mennek is. Felkapják a nevükre előkészített két jegeskávét, majdnem félliteres, feltejezett, jégkockákkal teli „specialty” kávét, amiben persze így már nem érezni a burundi ültetvényen kézzel szedett, és a magozás előtt 12 órát napon szárított afrikai kávészemek ízárnyalatait, a pörkölés gondosságát, mert a tej és a jégkocka agyongyilkolt ebben a kávéban már mindent. A felezővonalon parkoló fiataloknak ennek ellenére megérte majdnem kétszer annyit fizetni érte, mintha máshol vettek volna félliternyi jegeskávét (hiszen a kávé ízét úgysem érezni benne, az csak barnára festi a jeges löttyöt, szóval ezt szerintem akár kávéautomatából is megvehették volna), de a lényeg, hogy ebből is a legjobbat kapták, ha tudják az ízét élvezni, ha nem. Mert ugye jár nekik.


Felkapják, a baristának már nem is köszönnek, pedig két éve még odaszóltak volna neki, hogy klassz lett a kávé. Mert két éve másféle világ volt errefelé. Akkor még rövidebb kávékat ittak, el voltak ájulva a latte arttól, hogy a tejet milyen szép formára öntötték a csészéjükbe, mert két éve még leültek volna kávézni, két éve még pezsgett itt az élet, csörömpöltek a csészék, sistergett a tejgőzölő, és ezért aztán cool dolog volt baristának is lenni, a kreatív „class”-t alulról nyaldosni az osztálylétrán. Cool dolog volt kávézóban dolgozni, mert művész volt itt szinte mindenki, sapkában, brooklyni New York stílusban, szignózott tetoválóművészek alkotásaival a karján a gőzkar felé nyúlva.


Ehelyett most egy fekete, túlsúlyos lány készíti a híg jegeskávékat, öt lépcsővel lejjebbről az osztálylétrán, dolgozik néma csendben a Porsche világnak, a telefon applikációk személytelenségének, a futárszolgálatok bicikliseinek, mert a barista szinte már csak velük találkozik, azok köszönnek, a futárok, ők a kuncsaftjai, a hasonszőrűek, vagyis a „munkásosztály” ebben a szétszakadt, szegregálódó amerikai útkeresésben. Baristának lenni munka lett újra, nem pedig művészfoglalkozás. Szorgalmas, jóesetben felkészült fiatalok munkahelye, akik vagy szeretik a munkájukat, vagy sem. Ennyi, legfeljebb ennyi, és nem több...

 

Pillanatfelvétel volt ez az írás. Ennek szántam. Hogy hát ilyen.

Ilyen most épp a covid után kifakult, újhullámos amerikai „kávékultúra” elcsendesült, kihűlt útkeresése! 

AdobeStock_256984520.jpg
Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title