80. LAP

Keserédes burmai kávé

Denpo mélyen meghajolt és már szaladt is kávét főzni. Mandalayben voltunk, Burma második legnagyobb városában, ott is a létező legjobb szállodában. Ez persze csak jól hangzik, mármint, hogy a legjobb, mert a hotel valójában az „elmegy” kategória középmezőnyébe tartozott. De hát katonai diktatúrában, épp másfél évvel a legutóbbi puccs után, mit várhat az ember. Egy olyan országban, ahol a „fehér”
turista fekete holló. Szerintem valójában már az is csoda, hogy egyáltalán akadt tűrhető szálloda.

IMG_4348_edited.jpg

Átlagos balatoni szállás árában, ezt is azért hadd  tegyem hozzá. Így aztán Denpo, a barista, végképp meglepett,  hogy egy La Marzocco géphez szaladt oda kávét főzni. A világ egyik legdrágább gépéhez. Egy olyan országban és szállodában, ahol mi csak üveges ásványvízzel mertünk fogat mosni, ahol zöldséghez nem ért  az ember, ahol olyan hangosan zúgott a monszun 35  fokos hőségében a légkondicionáló, hogy aludni képtelenségnek tűnt, ahol kézfertőtlenítőhöz nyúlt az ember minden kilincsérintés után, és hosszasan kereste a WC-t, amire nagyjából rá mert ülni. Nos, ott a La  Marzocco gép akkora meglepetés volt, mint mi magunk, amikor megjelentünk a határon. Az útlevélellenőrzésnél összefutottak a katonák,  főnökök és beosztottak, vámtisztek és pénzváltók, annyira csodálkoztak rajtunk. Hogy kerülünk mi ide,  ez volt az arcukra írva, kétévnyi covid-szünet után (ráadásul még egy puccsal is megtoldva a bajt, katonai ellenőrzőpontokkal mindenfelé). Végül nyolcan lapozgatták az iratainkat, útvonalengedélyeinket, és mindenféle papírost, amit heteken keresztül  tartó adminisztrációval tudtam csak nagynehezen  beszerezni – Budapestről „ügyintézve”.  Szóval a kávé... és a la Marzocco gép látványa. „Ez meg hogy kerül ide?” –tettem fel a kérdést  először magamban, aztán Denponak. „Hát ugye a kínaiak” – válaszolta, és ezzel lényegében mindent el is magyarázott. Úgyhogy azt hiszem, itt egy kis kitérőt kell tennem. Mianmar ugyanis (mert arrafelé a régi, brit  gyarmati elnevezést, vagyis Burmát nem használja senki), szóval Mianmar, mint szinte minden ázsiai, meg lényegében és újabban szinte minden afrikai ország, szép lassan átcsúszik kínai kézbe. Jönnek, szivárognak a kínaiak, beruháznak, eladósítanak, megvesznek, hiteleznek, elvesznek, felvásárolnak, és közben csak jönnek és jönnek. A térképre pillantva Burma esetében Észak-Keletről, merthogy a kínai határ alig háromszáz kilométerre húzódik Mandalaytől. A szálloda is (már) kínai kézben volt, valószínűleg ezért tudtam interneten  szobát foglalni benne. A kínai tulajdonosok (Sanghajból egyébként) „feltették a térképre”. És aztán vettek bele egy La Marzocco gépet, ami tulajdonképpen (alaposan belegondolva) nem is annyira meglepő. Csak első pillantásra volt az. Burma (Mianmar) ugyanis remek kávét ad a világnak (egyelőre csak kis mennyiségben), de gondolom,  előbb utóbb, a kínai kereskedőkön keresztül a mostaninál lényegesen többet fog. Hivatalosan, ha kávészaklapokat olvasunk, azt lehet tudni az ottani, egykor még a brit gyarmatosítók által meghonosított kávétermelésről, hogy Burmában alapvetően középkategóriás robusta kávé terem. Újabban viszont, főleg a kínai ültetvényfelvásárlásoknak és beruházásoknak köszönhetően, brazil minőségű arabica is. A „brazil minőség” azt jelenti, hogy sötétre pörkölve a burmai kávé remek alkotórésze lehet a kesernyés ízvilágú espresso keverékeknek, mert ugyanúgy mint a brazil kávé, testet kölcsönöz a kávénak. Pár nappal később jártunk egy ültetvényen, Mandalaytől nem messze, egy 1200 méter magasan fekvő  mintagazdaságban, ahol még etióp eredetű Geisha kávéval is kísérleteztek. Ami, lássuk be, már tényleg nagy önbizalomról tanúskodik, de arról mindenképp,  hogy Burma, a burmai kávé be szeretne törni a legmagasabb árkategóriájú arabicák közé is. De ez azért (ha egyáltalán sikerülni fog) még biztosan évekre van. Most még brazil a minőség, erős középkategória.


Denpo kávéjában is ezt a kvalitást éreztük. Középkategóriás budapesti  újhullámos minőség volt, csúcskategóriás géppel főzve, csúcskategóriás figyelemmel. 


A mindig mosolygós Denpo ugyanis, pár percnyi beszélgetés után, már azt tekintette missziójának (és a szállodában töltött napok során mindent meg is tett ezért), hogy lenyűgözzön minket. Latteart-al próbálkozott, szépen akarta önteni a tejet, úgyhogy nézni kezdte az európai kávéoldalak instaposztjait, és tanult, kérdezett, igyekezett.

A kávébár hivatalosan csak reggel 10-kor nyitott,  amikor az étteremben végetért a reggeliztetés. De Denpo a kedvünkért kinyitott már 9-kor, aztán másnap 8-kor. Végül, amikor elutaztunk, és korán indult a  gépünk, felfűtött La Marzocco gép mögül kívánt jó reggelt fél hatkor. 

Megható volt, nem találok rá más kifejezést. Két  nap után, amikor kiderült, hogy némi közöm is van a kávézáshoz azon felül, hogy szeretem inni, Denpo Burmai kávézás az ültetvényen tekintetében felderengeni láttam a vágyat, hogy el  innen... 

Biztos? Jól láttam? Jól éreztem? Ezen kezdtem  gondolkodni... Vagy csak a posztkommunista országokban cizellálódott emlékeim sugallják, hogy innen, egy ilyen katonai puccsdiktatúrából, ahol átszámolva havi 40 ezer forint a barista kereset, és nincs mozgástér, nincs levegő, csak szomorúan sóhajtozó lelkek, innen elvágyódik az, akiben ambíció feszül, és jobb  életről álmodik.


És Denpo ilyen. Ilyennek éreztem.


„Ha adnék neked munkát” – kérdeztem tőle az utolsó kávézáskor, reggel fél hatkor – „eljönnél hozzánk dolgozni? Budapestre? Európába?” 

Nem viccnek szántam a kérdést, mert a magyar munkajogi törvények szép csendes (nagydobra nem vert) változtatásának köszönhetően a munkaerőhiánnyal küzdő magyar vendéglátásban ez például ma  már lehetséges. Távol-keleti munkaerőt alkalmazni. Nemsokára hozzánk, a Cafe Frei-be is érkeznek a Fülöp-szigetekről baristák. Belépnek a magyarok helyére, akik közben már Londonban dolgoznak, mert beléptek a britek helyére. Magyarország is ilyen hely lett, része a nagy nemzetközi körforgásnak, vagy hát vándorlásnak, ha tetszik, ha nem. Kávét sokan szeretnek inni, de elkészíteni már egyre kevesebben. „Jönnék persze” – vágta rá Denpo, és aztán elmesélte, hogy a fővárosba kell mennie, kiutazási engedélyt és vízumot kérnie. De van rá esély, ha segítek, ha levelet írok azoknak, akiktől a kávéültetvényhez  kértem útvonalengedélyt.  

Nem egyszerű kérdés és kérés ugye? Honnan és milyen szívvel nézzük a világot, az életet, az emberi  sorsokat? 

Önök megírták volna a kérvényt...? 

Hogy én mit tettem, arról majd legközelebb, indo - kínai kávéutazásom következő havi jegyzetében..

AdobeStock_256984520.jpg
Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title