Pontosabban rátaláltam egy csodálatos könyvre, amely az egykori az ottomán eleganciának állított emléket. Ebben a képeskönyvben rengeteg fotót lehetett látni arról a Boszporusz partján  álló faszerkezetű vadászkastélyról, melyet 150 évvel ezelőtt építtetett a szabadságharc után halálra  ítélt, és a kivégzés elől – Kossuth Lajossal együtt  -Törökországba menekült Kollman ezredes. 

Az egykori főtiszt később az oszmán hadsereg főtisztje lett, szolgált a kaukázusi fronton, majd az  1878-as orosz-török háborúban az ázsiai török haderő vezérkari főnöke lett. 

Az épület (és akkor még  mindig nem a kávéról van  szó) talán a legszebb példája  annak az ottomán stílusnak, amely keverte a keleti és a nyugati hatásokat. Kínai vázák, indiai szőnyegek, velencei tükrök, versailles-i  fotelek házasodnak össze rojtok, bársonyfüggönyök, és tűzpiros brokáthuzatok elegáns „sikkjében”  – szinte utánozhatatlan eleganciával. 

Az épületet, melyet Macar Feyzullah pasa házaként ismernek Isztambulban (merthogy Kollman Józsefnek ez lett végül a török neve), néhány évvel  ezelőtt megvette egy másik pasa leszármazottja, Serdar Gülgün bej. 

A házhoz méltóan elegáns, jólöltözött és stílusos bej, vagy hát ahogy mi a történelemből ismerjük ezt  a rangot, a pasák leszármazottjainak oszmán elnevezését, szóval a bég, mokaszinban és sötétkék klubzakóban várt minket a palota bejáratánál. 

A bég ismert török üzletember és műgyűjtő. Mániája a régi épületek felújítása, méghozzá korabeli technikákat alkalmazva. Ez az épület például (hosszasan mesélte a részleteket a kávézás  előtt, rögtön az ajtóban) bagdadi falakkal készült.

Az iraki városban fejlesztették ki ugyanis a középkori világ legmegbízhatóbb földrengésbiztos falszerkezetét. És mivel Isztambul is „mozog”, ott is  remeghet a föld bármikor, a magyar származású  Feyzullah pasa 150 évvel ezelőtt bagdadi technikával építette fel a Boszporusz partján álló kastélyát.  Ez annyit jelent, hogy a falak fából és vászonból  készültek, vékony pálcikákkal kifeszítve, bennük élesztőgombákat erjesztve, hogy azok elszaporodva kitöltsék a légüres tereket a falfelületek belsejében, méghozzá úgy, hogy a falközben „életben  maradjon”, vagyis képes legyen mozogni, rugalma san nyúlni, ha reng a föld.

Serdar Gülgün bej szenvedélyesen mesélt az  újra felfedezett technikákról, szobáról szobára haladva az épületben. Le voltunk nyűgözve, mitagadás.

A kávét így aztán nem mertem előhozni, mert megszakadt volna az előadás, de végül maga a bég kérdezte meg, látva, hogy a személyzet mindenhová követ minket, és várja az utasítását, hogy  mivel is kínáljanak meg minket? Szóval végül  mégis elhangzott a kérdés, hogy kérünk-e esetleg kávét.

Hát persze, vágtam rá, hogyne kérnénk. Pasakávét, gondoltam magamban, ez is biztos a legősibb, legrégebbi török feketeleves recept szerint  készül majd. És hát úgy is készült.

Háromszor forralták fel, közepesen cukrosan, mert  én így kértem. Járt mellé vajas szárított keksz, az  ugyanis állítólag mindig érkezett a pasák ezüsttálcájára. „Mártogatni is szabad a kávéba” – engedte  meg a bég, elmagyarázva, hogy csak a keksz csücskét mártsam a forró italba, mert a keksz éppolyan  „pórusos”, mint a fal, könnyen megszívja magát, és  mire kiemelném a kávéból, már bele is pottyan.

Ügyesen kell tehát a pasákkal kávézni, elegáns mozdulatokkal. A fal mellett futó kanapékon ültünk, ez is ottomán stílus, mert arrafelé egykor senki  sem ülhetett úgy, hogy lássák a hátát. Így aztán a  személyzet mindenki elé kis faasztalkát tett, arra  került a keksz és a kávé.

Zaccos volt természetesen, nagyon zaccos.  „Ilyen volt ez mindig” – mondta Gülgün bég, meglátva az első korty után a tekintetemben a fel nem tett  kérdést. Ez ugyanis a jólét, a gazdagság jele volt  arrafelé mindig, mármint hogy ki mennyi őrölt, púder-finomságú kávéból főzi az apró csészényi forró italt. És hát minél többől, annál vastagabb lesz  a csésze alján a zacc, annál kevésbé lehet úgy inni  (persze a lassú mozdulat segít) hogy ne keveredne  „homok” a szánkba.

Értem Tamás” – mondta a bég, megint kitalálva a fel nem tett kérdést, és már meg is válaszolva – „értem, hogy azt gondolja, hogy a szegények  török kávéja finomabb, mert kevésbé zaccos. Talán igen... de nekünk az mégiscsak túl híg lenne.  A szultán szinte már csak zaccot evett kávézás gyanánt” – nevette el magát, és én végül úgy jöttem el, hogy nem mertem megkérdezni tőle, vajon  csak viccelt-e?

Mert ha nem, ha komolyan gondolta, akkor nem szerettem volna szultán lenni...