A cikk Frei Tamás felolvasásában

Caito Potatoe annak az őrjöngő fiatal lánynak a neve, aki öt évvel ezelőtt egy milliók által megnézett Facebook posztban dühöngött, mert egyik éjszaka nem kapott fagylaltot a kedvenc McDonald’sában. Megint elromlott ugyanis a jégkrémgép. A fagyisóvárgása (ő ezt így nevezte) kielégítetlen maradt. 

Az ügy igencsak szövevényes. Az állandóan elromló gép miatt ma már sokmillió dolláros per zajlik a McDonald’s és egy hackercég között. Rengeteg aspektusa van az ügynek, például annak kapcsán, hogy az éttermekben hányszor és hogyan kell fertőtleníteni az élelmiszerromlást, és így betegséget okozni képes szerkezeteket. Ki szervízelheti őket, milyen engedéllyel, és a többi és így tovább. Mekkora a kieső veszteség, ha egy pár hete belépett munkatárs elrontja a gépet? És amikor megszidják, felmond? Kikre is kellene valójában haragudniuk a fagyijuk után sóvárgó Caito Potatoéknak? Kivel kellene kiabálniuk?

Mindebből a széles közvélemény számára talán az a legérdekesebb, ami a per kapcsán a McDonald’s-ban dolgozók felmondási tempójáról kiderült (azért romlik el sokszor a gyorsétteremláncban a fagyikrém-gép, néha a tíz százalékuk nem üzemel, mert a gyakorlatlan, sűrűn változó személyzet elhibáz valamit fertőtlenítéskor, és a McFlurry fagyikészítő csődöt mond). 

Persze a többi gyorsétterem hálózatban is hasonló a helyzet. Azokban, ahol a fiatalok szerint ma már nem „cool” dolgozni. Az éves cserélődési ráta néhol eléri a 100-150 százalékot, vagyis vannak olyan éttermek és kávézók, ahol nyolchavonta a teljes személyzet kicserélődik. A közelmúlt amerikai híradói tele voltak tudósításokkal arról, hogy tucatszám nem nyitnak ki éttermek, kávézók, és bisztrók. Nincs, aki dolgozzon bennük. Senkinek sincs kedve. Az alkalmazottak egyik napról a másikra, tömegesen és csoportosan, felmondanak. Elmennek inkább pizzafutárnak, kerti munkát végezni, tetoválni vagy éppen egy szupermarketbe árut pakolni. Olyan munkát keresnek, amiről azt gondolják, hogy a koronavírus esetleges újabb hulláma nem érinti majd. Hiszen a pizzériát valószínűleg be kell zárni, de a házhoz szállított pizza akkor is kelleni fog. Úgyhogy futárra szükség lesz! Ráadásul szabadabb a munka, a felelősség kisebb, és az idejével, beosztásával önálóbban gazdálkodik az a fiatal, aki ilyen állást vállal.

A robotok elvégzik a „nemszeretem" munkát is

A kávézókban is hasonló a helyzet – világszerte. 

Ezért aztán fontos dolgok történnek. Ahogy a koronavírus számtalan más területen felgyorsította a változásokat, úgy ezen a fronton is futólépésben halad minden. Szinte naponta érkeznek a hírek olyan kávézástechnológiai újításokról, amelyek a „humán erőforrás” kiiktatását ígérik. Annak a veszélyforrásnak a megszüntetését, hogy a kávézó nyitvatartása, a magát egyik napról a másikra meggondoló és lelépő baristacsapat kénye-kedvének legyen kitéve.

Amúgy is változik maga a tér. Ahogy az irodákból tömegesen terelődik át (megint csak a koronavírusnak köszönhetően) az otthoni munkavégzés felé az aktivitás, úgy jelennek meg a coffice-ok, a kávézók és irodák közötti tökéletes átmenetet jelentő, produktivitást segítő kényelmes munkaterek. 

Ezekben már tényleg nem kell barista, viszont kell kávé. A kaliforniai Wilbur Curtis cég pár hónappal ezelőtti újdonsága az a Genesis nevű kávégép, amelyet ha van éppen, akkor üzemeltethet barista is (beállíthat rajta mindenféle lefőzési időket, őrlésfinomságot, tejgőzölési technikákat), de ha nincs kéznél senki, akkor a gép „hands-free” automatára vált. Nem maradnak tehát (barista híján) kávé nélkül a Coffice irodaházak munkatársai. Ezzel párhuzamosan öntik el a piacot az olyan kávéházi szerkezetek, amelyek arra spekulálnak, hogy a vendégeknek természetesen kell, hogy kiszolgálják őket, hogy legyen barista, aki elkészíti az kávéjukat, hiszen egy kávézóban szükséges ez a „humán élmény” (részben ezért megyünk oda), viszont a jövő coffee-shopjába nem feltétlenül kell akkora személyzet, mint amekkora a mai kávézókban dolgozik.

Nálunk például, a Cafe Frei-ben egy körülbelül száz négyzetméteres kávézót, forgalomtól függően 6-7 fős csapat visz. Ők rengeteg dolgot tesznek, amit „nem szeretnek”. Amit, ha a jövőben nem kellene csinálniuk, biztos alkotóbbnak, és még inkább élménydúsnak éreznék a munkájukat. Persze kevesebben is lennének! A tejet kiönteni szinte művészet, barista versenyeket rendeznek latte-artból, de felgőzölni?

Miért ne lehetne, mint ahogy most már számtalan ilyen gép próbálja a feladatot megoldani, automata tejgőzölő gépeket használni a kávézókban. Ezt a munkafázist robotizálni? A La Marzocco újdonsága, tejgőzölője például ezt remekül megoldja.

Hogy jó-e ez, nem tudom! A „hands-free” kávézók felé tartani... Az automatákkal teli cofficeok világába. Ahol nincs, aki mosogasson, úgyhogy (mint legutóbb Londonban tapasztaltam) azok az újhullámos kávézók is eldobható papírpohárban adják már ki az italokat, melyek a koronavírus járvány előtt mást sem csináltak, mint a különleges porceláncsészéikről regéltek a fiatal, környezettudatos közönségüknek. 

Most meg eldobható papírpohár gyűlik az ajtó előtt a hatalmas kukában, és eldobható kanalak, süteményvillák. 

A fiatal generáció inni szereti a kávét, ez biztos, de a jelek szerint elkészíteni már egyre kevésbé...