77. LAP

Marco, a kávéguru
Az espresso by Tamás Frei története

Marconál kedvesebb embert alig ismerek. Őt tényleg az az olasz béke és nyugalom lengi körbe, ami arrafelé - különböző fokozatokban persze- sokakat átölel, de Marco valahogy mégis más. Még Itáliában is kiemelkedően kedves, barátságos ember.

IMG_4348_edited.jpg

Egy időben, néhány évvel ezelőtt, alaposan végigrágtam magam az olasz történelmen, és az volt a benyomásom, hogy a második világháború végéig alig válnak el az utak, rengeteg párhuzam fedezhető fel a magyar történelemmel. Az elmúlt három-négyszáz évben mindenképpen, amit sokan, legalábbis a kulturális antropológia hívei, döntő tényezőnek tekintenek. Szerintük ugyanis körülbelül ennyi év, majdnem fél évezred történelmi tapasztalatai és viselkedési paneljei épülnek belénk, miközben felnővünk. A környezetünkből, a családunkból és persze a családunk által. 


Az elmúlt generációk normái, reakciói, élet-tanulságai. Az egykor leigázott, megszállt országok polgárai például ezért űznek a mai napig sportot a hatalom kijátszásából, szabadon, független nemzetek tagjaiként is. Mondjuk az adóelkerülésből és a korrupcióból, ami Itáliában éppúgy tömeges méreteket ölt, mint Magyarországon. Őket is (északon) a Habsburgok sanyargatták (délen a Bourbonok), nekik Verdi volt a Petőfijük, mint ahogy a nemzeti tudatraébredés reformkora is végigsöpört a később egyesülő olasz világon, éppúgy, mint egykor rajtunk.


Hosszasan sorolhatnám a hasonlóságokat, de a lényeg mégsem ez, hanem inkább a különbségek, hogy közben azért el ne felejtsük Marco történetét. A Cafe Frei pörkölési tanácsadója ő, a kávéguru, a kávézás Federerje (ahogy én hívom őt, egykori lelkes teniszezőként). A különbség a második világháború után történt, amikor Magyarországra ráborult egy újabb megszállás, az orosz iga, miközben az olaszok szárnyalni kezdtek, jöttek a dolce vita évtizedei, amikor Olaszország háromszoros lemaradásból utolérte Nagy-Britanniát. „Il sorpasso” – ezt ők így hívják, és a dátuma, a finis, 1987! 


Az olaszok szerint a többezer éves itáliai történelemben három ilyen aranykor létezett. Az ókori Róma első és második százada, vagyis a „jó császárok kora”, a reneszánsz, és az Il Sorpasso.


Ez utóbbi olyan önbizalmat adott az ebben a korban felnövő nemzedéknek, Marco Cremonese nemzedékének, amely a mai napig körbelengi őket. Hogy nekik sikerült. Az ő szüleiknek sikerült. Ők ott ültek ezeknek az embereknek az asztalánál! Hogy minden lehetséges. Hogy az olaszok az egész világot képesek meghódítani, legyőzni, jobbnak, okosabbnak lenni, kreatívabbnak, vagy legalábbis ugyanannyira tehetségesnek, mint bárki más. 


Az amerikaiak szokták azt mondani, egy másik önbizalomban fürdő nép, hogy arra a kérdésre, hogy képes vagy-e valamit elérni, megtenni, vagy sem, mindkét válasz mindenki esetében igaz lehet. Aki hiszi, hogy meg tudja, annak sikerülni fog. 


Akinek nincs önbizalma, az kudarcra van ítélve.

Hát az olaszok hisznek magukban. Marco hisz magában. És hisz bennünk is! Úgyhogy sokszor azt gondolom, Marco nem is abban az értelemben tett jót a Cafe Freinek (évekig rendszeresen járt hozzánk), hogy megtanított minket rengeteg dologra a zöldkávé beszerzésétől kezdve a pörkölésig, hanem hogy átsugározta a munkatársaimra azt az önbizalmat, békét, és hitet, amit ő Itáliából hoz, a gyerekkorából, az Il Sorpasso életélményéből.


De jó nekünk, hogy rátaláltunk.


Marcóval még évekkel ezelőtt találkoztam először Firenzében, ahol a mai napig elmegyünk kávézni néha, mert nem él messze a toszkán várostól, ahol én elég sok időt töltök. Emlékszem, amikor először léptünk be vele a Ditta Artigianaléba, Firenze szó szerint világhírű kávézójába, elé sietett a tulajdonos, Francesco Sanapo. Olyan őszinte tisztelettel és barátsággal rázta meg Marco kezét, mintha nem is épp ő, Francesco lenne Olaszország ünnepelt barista-sztárja, az egyetlen, aki többször is megnyerte az ottani barista bajnokságot. És aztán döntőt „játszott” a melbourne-i világbajnokságon, 2013-ban.


De hát Marco a kávézás Federerje, az olaszos kávéblendek mindenttudója, aki tanácsot ad a Nespressotól kezdve egészen a Lavazzáig, sok világcégnek.


Érthető hát, hogy tudtunk tőle sokat tanulni. Nélküle, munkatársaimmal közösen, aligha készült volna el az a nemrégiben piacra dobott Nespresso kompatibilis kapszula (Espresso by Tamas Frei a neve), amely kedvenc firenzei kávézóm, a Perseo stílusában csempészi az ízeket a csészénkbe. Az ottani ízvilágot próbáltunk felidézni, különleges, úgynevezett cuvée technikát alkalmazva. Azonos arabica cserjetípusok keveréke ez a kapszulás kávé, amelybe a kávészemek három latin amerikai országból érkeznek.


Két éve történt talán, amikor Marconak először meg mertem mutatni a Perseót Firenze főterén. Turista-kávé, mondja majd, ezt gondoltam magamban. És persze kicsit valóban az, hiszen az ablakból rálátni a csodálatos reneszánsz palotára, a Palazzo Vecchióra. Látni Michelangelo Dávid-szobrát, és a Neptun-szökőkutat. Látni a történelmet. Sok tehát a kávézóban a turista, ez elkerülhetetlen. Ezért aztán el voltam bizonytalanodva, hogy a kávé itt tényleg annyira jó, mint gondolom, vagy csak érzéki csalódás az egész. Egyszerűen finomabbnak tűnik egy csésze cappuccino, ha közben a lenyűgöző reneszánsz múlt néz vissza ránk.


De aztán megnyugodtam. Marconak ott is nagyot köszöntek, kommentálták azt a toszkán kávékeveréket, amit (mint kiderült) Marco tanácsára vesznek, mert Marco annak a pörkölőüzemnek is tanácsadója volt pár évvel korábban.


Hát így...


Béke, nyugalom, siker, Olaszország, az élet szeretete. Espresso by Tamás Frei! 


AdobeStock_256984520.jpg
Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title

Add a Title